Mindenkinek megvan róla az egyébként jórészt média befolyása alatt kialakult véleménye, de csak igen kevesen tudják, valójában miről is beszélnek. Nos, ez alapján lehetne szó sok mindenről, mert a mai emberek túlnyomó többsége túl lusta, az újságírók nagyobb része pedig szintén, vagy épp túlontúl szenzációhajhász ahhoz, hogy valós tényekre alapozva ítéljen meg bármit is. A médiafogyasztók nemhogy beérik azzal, hogy olyasmit lássanak, halljanak, ami megdöbbenti, kiborítja, vagy egyenesen megborzongatja őket, el is várják ezt, a médiacsinálók pedig mi mást tehetnének, ha már profitorientáltság az egyedüli mozgatórugó, kiszolgálják a fogyasztói igényeket. Teljesen mindegy, ha adott esetben ezt a valóság teljes eltorzításával, meghamisításával érik el, a lényeg: „kenyeret és cirkuszt a népnek!”, a nép meg jó birka módjára bármit elhisz, ha már az újságban azt írták, pláne, a „téééévéééében” azt mondták. Azt azért mégsem mondhatjuk, hogy vak vezet világtalant, hiszen a média „művelői” jól tudják ám, mi az, amit hallanunk, látnunk kell, és mikor. Ennek köszönhető többek között az, hogy körülbelül 2007-től kezdve egy a tömegek által újdonságként megélt – de több mint 20 éves múltra visszatekintő – zenei, öltözködési, illetve életstílus került a figyelem középpontjába. És tessék, megértük, hogy én is beszéljek róla…

Az emo megértéséhez mindenképpen szót kell ejtenem kialakulásának körülményeiről. A helyszín Washington DC, az év 1985. Itt és ekkor kezdett kialakulni a hardcore punk bandák egyre eldurvuló zenei irányvonalával szemben egy dallamosabb, kevésbé agresszív ága a műfajnak. Ezzel vette kezdetét az emo első hulláma, amelyet utólagosan csak „emocore”-ként emlegetnek, mely kifejezés az „emotional hardcore” rövidítéséből származik. A második hullám 1994-ben indult, ezt az „indie emo” jelzővel szokás megnevezni, jellemzője, hogy populárisabb hangzásvilággal kísérletezett, s lényegében ekkor kezdett el az emo betörni a mainstream-be. A megnevezést leszámítva az első hullámhoz –mely egyébként a durvább, kaotikusabb screamo irányába fejlődött tovább – köze nem sok volt már a másodiknak sem, igazán elferdíteni a stílust azonban csak az elmúlt években berobbanó harmadik hullámmal sikerült. Lényegében ez volt az, amely divattá vált, amely megteremtette a halálba vágyó kiskamaszokat, s velük együtt a habzó szájú emo-gyűlölőket. Ennek közvetítője a legnagyobb manipuláló erő (nem véletlenül illetik időnként a „negyedik hatalmi ág” jelzővel), a média volt. A tinédzserek tekintélyes hányadának a VIVA, a Music Television zenecsatornák, a Bravo, illetve Popcorn ifjúsági magazinok diktálják a trendet. Ők innen szívják magukba mindazokat az önkifejezési eszközöket, melyeket aztán alkalmaznak. Könnyű őket formálni, hiszen a gyerekek könnyen befolyásolhatók, és amúgy is fogékonyak a divattrendek követésére. Azonban a felnőttek sem jobbak náluk. Bár a legtöbb közülük azt gondolja, hogy ő bizony, kibaszottul sziklaszilárd, megvannak a maga faszán bejáratott, évek tapasztalatával felgöngyölített elvei, értékrendje, mindeközben azonban a média úgy formálja őket is, mint a gyurmát, hogy észre sem veszik. Nyilván, ők nem lesznek trendi zenei, öltözködési stílusok követői. Épp elég azonban az is, hogy fenntartások nélkül megkajálják, amit eléjük tesznek. Mert ugye, a „téééévéééében azt mondták, hogy…”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy hivatkozási alapként hozzák fel a különböző médiumokban megjelent, tényként elfogadott hazugságokat. A legelbaszottabbak nemhogy elhitték, hogy az emok tükör előtt síró, érvagdosó tinik valójában, de elkezdték őket utálni, s velük együtt mindenkit, akinek egy-egy külső jegyében a stílus vélt sajátosságait fedezték fel. Emlékszem, 2007 előtt én az odamondogatós aljanép szemében többnyire csak „menzongeccííí”, „sátángeccííí”, esetleg szimplán „buzi”, vagy a legbutábbak számára „sámánista” voltam. Manapság már én is leginkább csak „emo geccííí” vagyok az egyszerűség kedvéért, miközben sem ők, sem én 3-4 éve még csak azt sem tudtuk, hogy létezik ilyen a Földön. Ezek után próbálja meg bárki azt állítani, hogy ezt az egész szart nem a média nyomta le a torkunkon! Nos, az igazi emok itt voltak már e nevetséges divathullám előtt is, de akkoriban hol voltak az őket gyűlölők? Tökéletesen egyértelmű, hogy a faszomban sem, ugyanis a kutya nem beszélt róluk, de még csak nem is hallott. Mégis léteztek már 1985 óta. Hát, nem érdekes?

Most pedig itt vannak a nem csupán az emo-gyűlölőket, de oldschool emokat is kiborító, harmadik generációs (ál)emo-őrület bűvkörében élő tinik, akik valóban a világfájdalomban, befordulásban vélik megtalálni önmagukat. Egy részüknél ez ennyiben ki is merül, és 16-17 évesen túlnő rajta, azonban a mai általános családmodell tekintetében kétség sem fér ahhoz, hogy egy részükben valóban él a suicid hajlam. Manapság ugyanis a legtöbb gyerek, ha pénzt, divatos ruhákat, majd később esetleg autót meg is kap a szüleitől, addig a legfontosabb, a szeretet, az egymásra való odafigyelés elmarad. Emellett az emberek –pláne hazánkban – leginkább nagy adag geciség, amit egymástól kapnak. Legyen szó akár vadidegenekről, iskolatársakról, munkatársakról, szomszédokról, sőt, legrosszabb esetben családtagokról, barátokról. Az emberek amellett, hogy tudattalanul, szándék nélkül is okoznak sérüléseket egymásnak, ott van a tény, hogy szeretnek adott esetben genyók lenni a másikkal, és elégedettség tölti el őket, ha visszajelzést is kapnak arról, hogy a támadásuk faszán célba talált. Nos, mit jelenthet mindez egy sebezhető, gyerekkor és felnőttkor határán lévő ember számára? Azt, hogy el fogja könyvelni, az élet szar, az emberek szarok. Ezek után senki ne csodálkozzon azon, ha a devianciának egy olyan negatív ösvényére téved, amely nem egyszerűen a különbözőségről, hanem akár lelki, akár fizikális önpusztításról szól, jelen esetben a mai ál-emo divat ösvényére. A társadalom általános jellemzője, hogy ilyen esetben elkezd bűnbakot keresni, és rendszerint kurva hamar meg is találja. Többnyire zenészeket, de legalábbis művészeket dívik pellengérre állítani, könnyebb ezt tenni, mint megérezni a saját házuk táján terjengő szarszagot. A legalapvetőbb problémát, a családokban tapasztalható egymástól való elszigetelődést, elidegenedést pedig nem lenne nehéz kiküszöbölni. Csak az ember természeténél fogva túl büszke, túl hiú ahhoz, hogy beismerje, hibázott, pláne, ha azt kell beismernie: „elbasztam a saját vérem gyerekkorát”. Sokkal könnyebb, kevésbé fájdalmas azt mondani, hogy „az a rohadék banda tehet erről, amelyikkel ki van poszterezve a szobája”. Lehet így is. Csak nehogy túl késő legyen felismerni a kibaszott valóságot… Mert az ezerszer úgy fog fájni, mint menet közben vállalni a felelősséget a rossz irányba megtett lépésekért (mérföldekért).

Összefoglalva tehát, van egy emo nevű stílus, nagyjából két évtizedes múlttal, amellyel mindezidáig – kellő médianyilvánosság híján – aligha foglalkozott bárkit, leszámítva követőit. Továbbá itt van a jelen kor erről elkeresztelt divathulláma, amely külső jegyekben legalábbis megközelítőleg ugyanazt hozza, és embertől függően jelenthet múlandó tinédzserkori hóbortot, vagy valós életveszélyt. Lényegében ezen divathullám másik pólusaként jelentek meg a fanatikus anti-emok, soraikban elsősorban züllött, balhékereső hímneműek, akik bár nem tartanak igazi férfinak egy kifestett szemű srácot, de ők mérhetetlen férfiasságukat rendre azzal bizonyítják, hogy egyes szórakozóhelyeken válogatás nélkül vernek emo vagy annak vélt fiúkat, lányokat, esetleg csak szóban és többnyire az interneten élik ki magukat „ha egyszer meglátok egy ilyet az utcán…” kezdetű mondataikkal. Nekik természetesen nem konkrétan az emokkal van bajuk, ha jövőre elterjed egy újabb divat, amiben találhatnak kivetnivalót maguk számára, az lesz utálatuk fő tárgya. Mert a gyűlölet óriási összetartó erő, az ilyenek pedig falkában élő állatfajták. Márpedig az új keletű ál-emoláz éppen lecsengőben van. Az eredmény pedig az lesz, mint az összes hasonló, hirtelen jött divathullámmal: az újabb kiskamasz korosztály megtalálja a maga új trendjét, a stílus tényleges képviselői pedig ha kis számban is, de megmaradnak annak, akik valószínűleg a Tokio Hotel, My Chemical Romance-féle együttesek felbukkanása előtt is voltak.

Jönnek még újabb stílusok, amiket követni és gyűlölni lehet, jönnek még újabb bűnbakok, hogy a szülők lelkiismeretén –már ha van – könnyítsenek. Ez az ostoba (t)rend mai szemmel nézve örökérvényűnek tűnik.

--CbL--
/Christina bin Laden from Dr. Melancholia/