Nyilván világos mindnyájatok előtt, hogy a lemezipar világszinten ül nyakig a forró szarban, s a helyzet –már az ő szempontjukat tekintve- évről évre csak romlik. De honnan indult ez a folyamat, mik voltak a kiváltó okok? Mennyiben érinti ez rosszul a zenekarokat, előadókat? Mi jelenthet kiutat a válságos helyzetből, és egyáltalán: a lemezipar bukása egyenlő a zeneipar csődjével? Mi a lószarnak foglalkozom Én mindezzel, és miként fog a saját bandám reagálni erre az egyébként távolról sem újszerű szituációra? Nos, hosszú ideje készülök már e cikk megírására, s remélem, a témát Ti is érdekesnek találjátok majd. Megírásához rengeteg forrásanyagot használtam fel, de hogy ne egyszerű tényekről szóljon, megismerhetitek személyes álláspontomat, helyzetemet is jelen körülmények tükrében.

Mi mást tehetnénk, haladjunk időrendi sorrendben! 1999-et írunk. Egy tizennyolc éves egyetemista srác, Shawn Fanning egy előadás unalmai közepette megálmodja, majd 2-3 nap alatt megalkotja a Napster nevű szoftvert. Ez a világ első fájlmegosztója volt, amelyen keresztül a felhasználók egymás között cserélhették zenéiket. A dolog kurvára bejött. Néhány napon belül 15 ezren, pár hónapra rá már milliók használták a programot, a tag pedig –nem csoda- hihetetlenül megszedte magát, nemsokára saját céget alapított. Amilyen gyorsan aratott sikert a Napster, olyan hamar jöttek a komolyabb támadások, elsőként az RIAA (Record Industry Association of America – Amerikai Lemezkiadók Szövetsége) részéről, amely a szerzői jogok megsértése okán indított eljárást. Sokat nem kellett várni egyes zenészek ellenlépéseire sem, először Lars Ulrich (Metallica), majd a vén popkurva Madonna verte ki a hisztit (és még ki tudja, mit azon kívül). Az egész műbalhé azonban nem vezetett igazán sehova –ha csak azt nem számítjuk, hogy mind a Metallica, mind Madonna hivatalos honlapját betámadták bosszúvágyó hackerek. Lényegében a kívánt hatást nem sikerült elérni, sőt, a Napster, majd a későbbi Gnutella nyomdokaiban újabb és újabb fájlcserélő szoftverek születtek olyan iramban, hogy ma már számolni sem érdemes őket. Ráadásként pár év múlva megjelent a Torrent, a fájlcserét egészen új alapokra helyezve.

Hogy érzékeljük, mit jelentett a technika ilyen téren történő fejlődése a lemezeladások szempontjából, elég talán annyit megemlíteni, hogy a zeneipari bevételek 20%-kal csökkentek 1999 és 2003 között. Vannak, akik úgy vélik, hogy e tény és az ingyenes letöltések terjedése közt nincs közvetlen összefüggés, de mondjuk ki nyugodtan, nincs egy lószart! Véletlen egybeesések márpedig ritkán vannak, pláne, ha iparról beszélünk. Magyar szinten úgy fest a helyzet, hogy míg a kilencvenes évek eleje-közepe táján 100 ezer eladott lemez után járt arany-, 200 ezer után pedig platinalemez, mára ez a két szám 7500-ra, illetve 15 000-re redukálódott. Saját meglátásom szerint ott bassza az Isten, hiszen egy előadó számára az igazi nagy bevételt mindig is a koncertek jelentették (leszámítva például a magyar underground körökben mozgolódókat, akik szart se kapnak a munkájukért cserébe, és még jól le is húzzák őket, lásd: Dr. Melancholia). Saját példa: debütáló demónk, „A Vég Kezdete” MP3 formájában 1192 letöltést ért meg, míg CD-ként mind a mai napig a nyakunkon maradt a legyártott 50 példányból mintegy 20, amellett, hogy körülbelül 15 tiszteletpéldányként ment el.   

A zeneipar ott hibázott óriásit, hogy nem ismerte fel időben annak tényét, miszerint magának a CD-nek, mint a zeneforgalmazás fő eszközének –magyarán a lemezipar csillagjának- leáldozása nem jelent feltétlenül egyet saját bukásával. Ahelyett, hogy hasznot kovácsolt volna magának az árral való sodródásból, évekig húgyozott az árral szemben, s az eredmény gyakorlatilag ugyanaz: kénytelen volt feladni a szélmalomharcot, letenni a fegyvert a technikai fejlődéssel szemben, és elgondolkodni, miként állíthatja azt szolgálatába. A jövő egyértelműen az online zenekereskedelem, és személy szerint a legígéretesebb megoldásnak a FLAC formátumban történő terjesztést tartom, tekintve, hogy fele annyi helyet foglal, mint egy WAV fájl, mégis ugyanolyan minőségben, és nem trágya, MP3 hangzással szólal meg. Amilyen kapacitású MP3-MP4 lejátszók, iPOD-ok kerülnek ma az üzletek polcaira, simán elfér rajtuk akár FLAC-ben is jó pár lemez, és így azokat méltó formájukban élvezhetjük.

Ilyen jövőképpel aztán gondolhatjátok, milyen irányba tartunk Mi magunk is. Sokat törtem azon a fejem, érdemes lesz-e egyáltalán a már több mint egy éve készülő „The Source” című hangzóanyagunkat CD formájában elérhetővé tenni? Eleinte azt gondoltam, teszünk egy próbát, de ezúttal nem a totálisan szar, postai utánvétellel (1800 Ft-ot kellett kicsengetnie a kibaszott „A Vég Kezdete” demót megrendelőknek a magas postaköltség miatt), hanem elsősorban különböző budapesti üzleteken keresztül, akik ráadásul csont nélkül igent mondtak. Szóval, így akár gördülékenyen is mehetne a dolog, de még mindig ott lebegett a kérdés: megéri-e? Végiggondolva a lemezipar folyamatos hanyatlását, a jelen gazdasági helyzetet, végül is nemleges választ tippeltem. Egy középutas megoldás lett a befutó. A „The Source” MP3 formátumban ingyenesen, FLAC, illetve WAV formájában pedig egy emelt díjas (de mindenképpen 500 - 1000 Ft közötti értékű) SMS küldésével, PDF-ben kimentett lemezborítóval együtt lesz hozzáférhető, s amennyiben erre igény formálódik, pár hétre, hónapra rá CD-n egy limitált kiadást jelentetünk meg plusz dalokkal, dedikálva.

Nyilván, nem a Mi találmányunk ez, és a faszom se kíván kioktatóan szövegelni, de hiszem, hogy a követendő minta ma már –ami a zene értékesítési modelljeit illeti- valahogy így néz ki. Mi mást mondhatnék, így korrekt. Aki épp anyagi korlátok végett nem engedheti meg magának, hogy fizessen a zenehallgatásért, vagy beéri a gyengébb minőséggel, miért ne kaphatna ingyen MP3-at? És fordítva: a zenész, aki nagy munkát fektetett abba, hogy egyáltalán legyen mit hallgatni, miért ne kaphatna pénzkereseti lehetőséget, ha már minőségről van szó? Hogy van-e értelme ma még kiadóhoz leszerződni? Azt mondom, egy feltörekvő zenekarnak még mindig érdemes lehet, ha más nem, átmenetileg, míg ténylegesen be nem fut. Ha híres előadóművész volnék, akinek épp most járna le a kiadójával kötött szerződése, gondolkodás nélkül hagynám ott. Kérdés felvetődhet sok, de egy valami biztos, mint az ejakuláció utáni ellazulás: a zeneipar meg fogja enni, amit kiszart.

--CbL--

/Christina bin Laden from Dr. Melancholia/